Az őslakos illattudás megőrzése

Az őslakos illatokkal kapcsolatos tudás akár egy-két generáció alatt is eltűnhet. Olvasmányaim alapján a fő probléma egyszerű: ha a közösségek elveszítik földjüket, nyelvüket, hozzáférésüket a növényekhez vagy az ellenőrzést saját örökségük felett, az illatismeret gyakran velük együtt vész el.

Röviden:

• Az illatokon alapuló tudás könnyen elveszik, mert az emberek nem pusztán olvasással, hanem gyakorlati tapasztalással sajátítják el.
• Egy több régiót átfogó kutatásban a 12 495 rögzített gyógynövényhasználat több mint 75%-a mindössze egyetlen nyelven volt ismert.
• A vadon élő szantálfa-állományok akár 90%-kal is csökkenhettek Nyugat-Ausztrália egyes részein mintegy 175 évnyi betakarítási nyomás után.
• A jázmin- és levendulatermés egyes helyeken 15–30%-kal esett vissza az éghajlati stressz hatására.
• A jog gyakran nem illeszkedik a közösségi tulajdonú tudáshoz, így külső márkák megfelelő hozzájárulás vagy díjazás nélkül használhatnak fel ötleteket vagy alapanyagokat.

Ami a leginkább működni látszik, az nem a még nagyobb felhajtás vagy az újabb termékbevezetések sokasága. Hanem az, hogy első helyen álljon a közösségi ellenőrzés:

• egyértelmű hozzájárulás bármilyen rögzítés vagy értékesítési munka előtt
• helyi szabályok arról, mi marad magánjellegű vagy szent
• a növények gondozása és betakarítási korlátok
• a pénz, eszközök, képzés vagy más támogatás írásban rögzített megosztása

Ha az egész írást egyetlen gondolatba sűrítem, ez lenne az: az illatismeret védelme egyszerre jelenti az emberek, a növények, a hely és a közösségi döntéshozatal védelmét.

A cikk további része bemutatja, hol történik a veszteség, mely jogi eszközök segíthetnek, és hogyan vehet részt a parfümművészet anélkül, hogy átlépné a határt.

A megőrzést akadályozó fő problémák

Három akadály újra és újra a megőrzés útjába áll: a gyenge dokumentáció, az ökológiai hanyatlás és azok a jogrendszerek, amelyek nem illeszkednek a kollektív tudáshoz. A károk többnyire jól felismerhető sorrendben jelennek meg. Először a hagyományok kimaradnak az archívumokból. Ezután a hozzájuk kötődő növények és tájak kezdenek eltűnni. Végül a piacok belépnek, miközben az érintett közösségeket alig védi valami.

Dokumentációs hiányosságok és gyenge örökségvédelmi elismerés

Az örökségvédelmi intézmények továbbra is hajlamosak előnyben részesíteni azt, ami látható, megérinthető vagy olvasható. Az épületek, textilek és kéziratok könnyedén illeszkednek az archívumokba. Az illat nem. Az UNESCO szellemi kulturális örökségre vonatkozó keretrendszere alig hagy teret az illatnak, és csak kevés bejegyzés utal közvetve az olfaktorikus tudásra, például Grasse parfümkészítő mesterségére vagy a nagyheti körmenetek tömjénhasználatára. Így a legtöbb illatalapú hagyomány formális elismerés nélkül marad.

Az őslakos tudás eleve túl kevés helyet kap a hivatalos örökségvédelmi keretrendszerekben, az illatalapú tudás pedig a legtöbb archívumon és katalóguson kívül reked. A múzeumi és levéltári nyilvántartások ritkán tartalmaznak illatmetadatokat. Így még ha illatokhoz kapcsolódó tárgyak kerülnek is gyűjteményekbe, többnyire nem kereshetők és nem értelmezhetők olfaktorikus örökségként. Ez az illatörökséget nehezen tárolhatóvá és könnyen elveszíthetővé teszi, amint maga a gyakorlat megszűnik.

A jobb nyilvántartások sokat segítenének. De önmagukban a feljegyzések nem tartanak életben egy hagyományt, ha a mögötte álló növények és tájak eltűnőben vannak.

Ökológiai veszteség, túlzott betakarítás és eltűnő illattájak

Az őslakos illatismeretet hordozó növények erős nyomás alatt állnak. Nyugat-ausztráliai kutatók becslése szerint 175 évnyi kereskedelmi betakarítás akár 90%-kal is csökkenthette a vadon élő szantálfa-populációkat, miközben nagyon kevés természetes megújulást figyeltek meg. Az ipari betakarítás a vad szantálfát az összeomlás közelébe sodorta, míg az őslakos használat történetileg visszafogott és nem kizsákmányoló volt.

Az éghajlatváltozás újabb terhet ró minderre. Egyes régiókban a jázmin- és levendulatermés 15–30%-kal esett vissza az éghajlati stressz miatt. Egyiptom Nílus-deltájában a gazdák emelkedő hőmérsékletről és hosszú száraz időszakokról számolnak be, amelyek gyengítik az olajkoncentrációt és csökkentik a termést. Amikor a virágzási idők eltolódnak, és az ismerős szezonális illatok kevésbé kiszámíthatóvá válnak, a hozzájuk kötődő szertartási naptárak és mindennapi érzéki tájékozódási pontok is megbomlanak.

Még ha egy faj fenn is marad, a megőrzés akkor is megszakadhat, ha a közösségek elveszítik az ellenőrzést afelett, hogyan használják tudásukat.

Kisajátítás, jogi hiányosságok és a közösségi ellenőrzés elvesztése

Ez az utolsó akadály: a védelemnek túl kell mutatnia magához a tudáshoz való hozzáférésen.

A hagyományos szellemi tulajdonjog az egyéni szerzőségre, az újdonságra és a rögzített írásos kifejezésre épült. Az őslakos illatismeret többnyire kollektív, ősi és szóbeli, ezért ritkán illeszkedik a szabadalmi vagy szerzői jogi szabályokhoz. Egy közösség által évszázadokon át formált szent gyantakeveréknek nincs egyetlen feltalálója és nincs bejegyzési dátuma. Így nyitva marad az ajtó a hozzájárulás vagy elismerés nélküli kereskedelmi felhasználás előtt.

Amikor vállalatok olyan növényhasználatokból vagy kivonási módszerekből építenek termékeket, amelyek régi közösségi gyakorlatban gyökereznek, a közösségek gyakran sem elismerést, sem hozzájárulási lehetőséget, sem részesedést nem kapnak a bevételből. A Nagojai Jegyzőkönyv előzetes tájékozott beleegyezést és haszonmegosztást ír elő, de a végrehajtás továbbra is egyenetlen.

Jogi és etikai keretrendszerek, amelyek védhetik az őslakos illatokat

A védelmi hiányosságok éppúgy jogiak, mint ökológiaiak. Ez azt jelenti, hogy a megőrzéshez több kell puszta elismerésnél. Olyan kormányzásra van szükség, amelynek valódi ereje van. Egyetlen jogszabály sem végzi el az egész feladatot, ezért a legerősebb védelem rendszerint a formális jogi eszközök és a közösségek által saját maguk számára meghatározott szabályok ötvözéséből születik.

Az örökség elismerésétől a biokulturális védelemig

A formális elismerés láthatóbbá tehet egy hagyományt, és megnyithatja az utat a finanszírozás felé. A láthatóság azonban nem azonos az ellenőrzéssel. Ha egy közösség szent illatgyakorlatát örökségként ismerik el, az még nem akadályozza meg, hogy egy külső vállalat beszerezze az alapanyagot, és kereskedelmi termékké alakítsa.

A biokulturális védelem összekapcsolja a földet, a fajokat és a tudást. Egyszerűen fogalmazva: egy illathagyomány védelme a növények, a betakarítási szabályok és a mögöttük álló döntéshozatali rendszerek védelmét jelenti. A fák, a kivonási módszerek és a jelentés egyetlen egészet alkotnak. A Nagojai Jegyzőkönyv ezt a megközelítést jogi erővel ruházza fel az előzetes tájékozott beleegyezés és a kölcsönösen elfogadott haszonmegosztás révén. Az EU-ban a vállalatoknak átvilágítási dokumentációt is vezetniük kell, amikor ilyen anyagokat vagy kapcsolódó tudást szereznek be.

Minden eszköz a kép egy részét fedi le:

• A védjegy megakadályozhatja a félrevezető márkaépítést, de nem védi az illat mögötti tudást, rítusokat vagy gyakorlatot.
• A földrajzi árujelző (GI) kollektív jogként köt egy terméket egy helyhez és módszerhez, de nem feltétlenül illeszkedik szent vagy nem kereskedelmi használathoz.
• A hozzáférési és haszonmegosztási megállapodás (ABS) (Nagoya) előzetes tájékozott beleegyezést és időben elnyúló haszonmegosztást követel meg, de érvényesítése a jogi kapacitástól függ.
• A biokulturális címke jelzi az eredetet és az etikai kötelezettségeket, bár nem mindig jogilag kötelező erejű.
• A közösségi protokoll rögzíti a szokásjogot, és megmutatja, ki adhat hozzájárulást, valamint mire, de teljes erejének érvényesüléséhez az államok és partnerek elismerésére van szüksége.

Miért fontosabb a közösség által vezetett kormányzás, mint önmagában a jogi adminisztráció

A jogi eszközök fontosak. Mégis csak akkor működnek, ha a közösségek írják meg azokat a szabályokat, amelyek saját tudásukat irányítják. Egy kormányhivatallal, nem pedig a tudást hordozó közösséggel aláírt ABS-szerződés papíron megfelelőnek tűnhet, miközben a tudás valódi őrzői semmit sem kapnak. A Nagojai Jegyzőkönyv kifejezetten felszólítja az államokat, hogy tartsák tiszteletben a szokásjogot, a közösségi protokollokat és a belső eljárásokat, amikor a hozzájárulást és a haszonmegosztást a gyakorlatba ültetik.

Itt válik a közösségi kormányzás az egész rendszer középpontjává. A vének tanácsai, női csoportok és ifjúsági képviselők gyakran tudják azt, amit a kívülállók nem: mely illatok tartoznak a mindennapi élethez, melyek a szertartásokhoz, és melyek nem kerülhetnek soha kereskedelmi forgalomba. Egy közösségi protokoll még bármilyen partnerség kezdete előtt világossá teszi ezeket a határokat. Meghatározhatja, kinek van felhatalmazása hozzájárulást adni, mely növények vagy rítusok tiltottak, milyen előnyök elfogadhatók, és hogyan ellenőrzik az idő múlásával a megfelelést.

A nyilvános hozzáférés nem jelent kereskedelmi hozzájárulást. Az illatok esetében ez a határ rendkívül fontos: a hozzáféréshez adott beleegyezés nem ugyanaz, mint az értékesítéshez adott beleegyezés.

Ez a jogi alap teszi lehetővé a felelős együttműködést.

Hogyan segíthet a modern parfümművészet a hagyomány kizsákmányolása nélkül

A modern parfümművészet segíthet megőrizni az illatismeretet, de csak akkor, ha a közösségek maradnak döntési helyzetben. Ez az a határ, amely számít. A fő kérdés egyszerű: ez a modell védi a közösségi tekintélyt, vagy felhígítja azt?

Egyes megközelítések egyértelműen elbuknak ezen a próbán. A kizsákmányoló beszerzés a lehető legalacsonyabb költségű mennyiséget hajszolja, figyelmen kívül hagyja a szokásjogi határokat, és túlzott betakarításhoz, valamint élőhelyvesztéshez vezethet. Jobb modellek már léteznek. A közösséggel együtt alkotott illatok a szerzőséget és a döntéshozatalt a közösségnél tartják, hozzájáruláson alapulnak, megkövetelik a termékszövegek közös jóváhagyását, és támogathatják a regeneratív beszerzést. Az archív dokumentációs projektek más utat járnak: a tudás továbbadására összpontosítanak, nem annak értékesítésére, teljes közösségi ellenőrzés alatt tartják a hozzáférést és a felhasználást, és semmilyen betakarítási nyomást nem gyakorolnak a növényekre.

A legerősebb kiindulópont a közösségi ellenőrzés alatt álló dokumentáció, nem pedig a termékfejlesztés.

Dokumentáció, közös alkotás és haszonmegosztás helyesen

A megőrzés már azelőtt elkezdődik, hogy egy parfümformula megszületne. Szóbeli történetek, részvételi illatkörök és olfaktorikus séták rögzíthetik, hogyan használják a növényeket és gyantákat, mit jelentenek, és milyen környezet veszi körül őket. Ezeken a sétákon az idősek és a fiatalabb közösségi tagok együtt azonosítják a helyszínen az anyagokat. A folyamat illattérképekhez, hangfelvételekhez és leíró jegyzetekhez vezethet, amelyeket közösség által jóváhagyott hozzáférési szabályok szerint őriznek, gyakran helyi kulturális központokban, valamint korlátozott hozzáférésű külső adattárakban.

Amikor egy illat mégis kereskedelmi munka felé mozdul, a folyamatnak kezdettől fogva védőkorlátokra van szüksége. A helyesen végzett közös alkotás világos sorrendet követ:

• Közös projekttervezés még bármilyen formulamunka előtt
• Írásos megállapodások a profitmegosztásról és a döntési jogokról
• Részvételi műhelyek, ahol a helyi szakértők saját illatszókincsükben értékelik a próbaakkordokat
• A termékszövegek közös jóváhagyása, beleértve a csomagolási szöveget és a termékoldalakat, a közösségi képviselők részéről

A haszonmegosztás gyakorlati támogatást is magában foglalhat, nem csak pénzt. A fenntartható betakarításhoz szükséges eszközök, képzési programok és ösztöndíjak mind illeszkednek ebbe a modellbe.

A szent határok védelme és a növények felelős beszerzése

Bizonyos rituális illatokból soha nem szabad parfümöt készíteni. Ennek eldöntése magukra a közösségekre kell, hogy tartozzon, mert ők vannak a legjobb helyzetben ahhoz, hogy megmondják, mi korlátozott. Azok a parfümkészítők, akik ezt komolyan veszik, kereskedelmi felhasználást tiltó listákat vezetnek. Ha egy közösség egy illatot vagy összetevőt szentként jelöl meg, azt kizárólag belső továbbadás céljából rögzítik, és távol tartják a formuláktól, a marketingképektől és a mintakampányoktól.

Azoknál az anyagoknál, amelyek megoszthatók, a felelős beszerzés folyamatos ökológiai monitoringot, a termesztés támogatását és tanúsított ellátási láncokkal végzett munkát jelent. A Szomáliföldön működő, FairWild-tanúsítvánnyal rendelkező tömjénprojekt jó példa erre. Évente helyszíni ellenőrzést végez a fák, a betakarítók és az üzleti gyakorlatok tekintetében, hogy a gyanták etikus és fenntartható módon készüljenek. A márkák közvetlenül is támogathatják a szertartási növények védelmét újratelepítési programok vagy fiatal természetőr-kezdeményezések finanszírozásával, anélkül hogy cserébe termékkapcsolatot kérnének.

Hol illeszkedik a Scento egy tiszteletteljes illatkultúrába

A felfedezést segítő formátumok akkor illenek ebbe az etikába, ha csökkentik a pazarlást anélkül, hogy úgy tennének, mintha a hagyomány birtokolható lenne. A Scento dizájner és niche illatokat kínál kis kiszerelésű mintákban - 2 ml-es, 5 ml-es és 8 ml-es fiolákban, a legtöbb parfüm esetében pedig 30 ml-es dekantüvegben is - amelyek mérsékelhetik a túlvásárlást és csökkenthetik az illatfelfedezés ökológiai lábnyomát. Ez különösen fontos akkor, amikor az összetevők ökológiai érzékenységet vagy mély kulturális jelentést hordoznak.

Következtetés: hogyan kellene kinéznie a megőrzésnek a jövőben

Az őslakos illatismeret élő örökség. Nem múzeumi tárgy, és nem szabad úgy kezelni, mint valamit, amit kívülállók egyszerűen elvehetnek és használhatnak. A föld gondozásába, a gyógyításba és a szertartási életbe ágyazódik, amelyet a közösségek ma is alakítanak. Amikor ez a tudás elvész, a kár mélyre hatol.

A megőrzés akkor omlik össze, amikor az örökség láthatatlan marad, az ökoszisztémák sérülnek, a tudást kiszakítják a kontextusából, és a jogrendszerek közösségek helyett egyéni tulajdonosokat védenek. Ezért a védelemnek egyszerre három szinten kell működnie: ökológiai, jogi és azok által vezetett szinten, akik a tudást hordozzák.

A kiindulópont egyszerű: első a közösségi ellenőrzés. Ez szabad, előzetes és tájékozott beleegyezést jelent bármilyen dokumentációs vagy kereskedelmi projekt megkezdése előtt. Ugyancsak jelenti az egyértelmű elutasítási jogot, beleértve azokat az eseteket is, amelyek szent vagy korlátozott tudást érintenek, és amelyeknek soha nem szabad parfümformulába kerülniük.

A jó gyakorlat olyan beszerzésen is múlik, amely megfelelő súlyt ad a helyi betakarítási szabályoknak, szezonális korlátoknak és közösségi tekintélynek. Emellett világosan megfogalmazott, írásos haszonmegosztásra van szükség, akár jogdíjakról, képzésről, eszközökről vagy helyi alapokról van szó.

A modern parfümművészet szerepet vállalhat ebben, de a feltételeket a közösségeknek kell meghatározniuk. A parfümkészítők, márkák és vásárlók akkor segíthetnek a legtöbbet, ha néhány közvetlen kérdést tesznek fel:

• Ki adta a hozzájárulást?
• Ki részesül az előnyökből?
• Mi marad tiltott terület?

Ha egy márka vagy projekt világosan meg tudja válaszolni ezeket a kérdéseket, az jó jel. Ha homályos történetekre támaszkodik az "ősi bölcsességről", miközben megkerüli a hozzájárulást vagy a közösségi jogokat, ott már meg kell szólalniuk a vészcsengőknek.

Az UNESCO etikai iránymutatása szerint azoknak a közösségeknek, amelyek szellemi kulturális örökséget hoznak létre, részesülniük kell az annak felhasználásából, kutatásából, dokumentálásából, népszerűsítéséből vagy adaptációjából eredő erkölcsi és anyagi érdekek védelméből.

Ez a gondolat ugyanannyira fontos egy Namíbiában betakarított gyanta vagy egy amazóniai füstszertartás esetében, mint bármely más kifejezési forma esetében. A megőrzés azt jelenti, hogy a közösségek megkapják a felhatalmazást, az erőforrásokat és a teret ahhoz, hogy ezt a tudást saját feltételeik szerint tartsák életben.

GYIK

Miért vész el ilyen gyorsan az illatismeret?

Az illatismeret gyorsan eltűnhet. Ennek fő okai a természeti világ károsodása, a mezőgazdasági közösségekre nehezedő gazdasági nyomás és a helyi szaktudás elhalványulása.

Az éghajlatváltozás, a túlzott betakarítás és az intenzív monokultúra szűkíti azt a biodiverzitást, amelyre a parfümművészet régóta támaszkodik. Ugyanakkor a szegénység és a gyenge hosszú távú biztonság eltávolítja a fiatalabbakat ezektől a munkaigényes mesterségektől. Amikor ez megtörténik, az évszázadokon át továbbadott készségek és növényismeret fokozatosan elvékonyodik.

Hogyan hat az éghajlatváltozás az illathagyományokra?

Az éghajlatváltozás nyomást gyakorol azokra az ökoszisztémákra, amelyekre az illatnövény-kultúrák támaszkodnak. Az eredmény egyszerű és kemény: alacsonyabb hozamok és gyengébb alapanyag-minőség.

A franciaországi Grasse-ban például a hőhullámok és az aszályok akár 40%-kal is csökkentették a virágtermést. Ez nem apró visszaesés. Megváltoztatja, mit tudnak termelni a termesztők, és mit tudnak beszerezni a parfümházak.

Van ennek egy másik rétege is. A magasabb hőmérséklet eltolhatja a növények kémiai összetételét, ami azt jelenti, hogy maga az illat is megváltozhat. Egy virág még nőhet, de nem biztos, hogy úgy illatozik, ahogy a parfümkészítők elvárják.

A helyi gazdákat ez két oldalról sújtja:

• a jövedelem kevésbé stabil lesz
• a természethez kötődő, régóta fennálló illatkészítési módszerek nyomás alá kerülnek

Amikor a termés csökken és az alapanyagok megváltoznak, a nyomás nemcsak az ellátási láncokra nehezedik, hanem azokra az emberekre és helyekre is, amelyek mögöttük állnak.

Hogyan dolgozhatnak a parfümkészítők tisztelettel a közösségekkel?

A tiszteletteljes együttműködés lényege a méltányos fizetés, az egyértelmű beszámolás és a hosszú távú munka. A parfümkészítők számára ez azt jelenti, hogy közvetlen kapcsolatokat építenek ki a helyi szövetkezetekkel, ahelyett hogy a beszerzést egyszeri üzletként kezelnék. A cél a stabil jövedelem, a méltányos bérek és a közösségi szükségletek, például az egészségügy és az oktatás támogatása.

Ez azt is jelenti, hogy olyan keretrendszereken belül dolgoznak, mint a Nagojai Jegyzőkönyv, olyan tanúsítványokat használnak, mint a UEBT vagy a Fairtrade, és az ellenőrzött eredetnyilvántartások, valamint a nyílt jelentéstétel révén biztosítják a nyomon követhetőséget.